Évezredek óta a gyapjas mamutok árnyéka kísérti az emberi képzeletet. Ezek a monumentális állatok, amelyek a pleisztocén jégkorszak szimbólumai voltak, mintegy 4000 évvel ezelőtt tűntek el végleg a Föld színéről. A kihalásuk okai összetettek, magukba foglalják a klímaváltozást és az emberi vadászatot is. Azonban a huszadik század vége felé felvetődött egy forradalmi kérdés: mi van, ha a kihalás nem végleges állapot? Mi van, ha a tudomány képes visszahozni a múltat?
A de-extinction, vagyis a kihalás visszafordításának tudománya ma már nem csupán a sci-fi regények témája. A szibériai permafroszt mélyén megőrződött szövetminták és a modern genetikai technológiák, mint a CRISPR-Cas9, együttesen tették lehetővé, hogy a mamut feltámasztása reális tudományos célkitűzéssé váljon. Ez a törekvés azonban nemcsak technológiai bravúr, hanem mélyreható etikai, ökológiai és gazdasági dilemmákat is felvet, amelyek megválaszolása alapvetően formálhatja át a természetvédelem jövőjét.
A pleisztocén visszatérése: A de-extinction tudományos alapjai
A kihalt fajok visszahozatalának gondolata régen gyökerezik, de a megvalósítás lehetősége csak az utóbbi évtizedekben, a genomika robbanásszerű fejlődésével került a látómezőbe. A de-extinction három fő kategóriába sorolható: a klónozás, a szelektív tenyésztés (visszakeresztezés) és a genetikai mérnökség. A mamut esetében a klónozás, bár a leglátványosabb, valójában a legkevésbé valószínű forgatókönyv a DNS minősége miatt.
A klónozáshoz elvileg teljes, sértetlen sejtmagra lenne szükség, amely tartalmazza a faj teljes genetikai információját. Bár a permafroszt megőrzött kiváló állapotú szöveteket, a DNS még a legideálisabb körülmények között is fragmentálódik, vagyis apró darabokra töredezik szét a több ezer éves fagyos tárolás során. Ezért a tudósok figyelme egyre inkább a genetikai mérnökség felé fordult, amely sokkal realistább utat kínál a kihalt állatfajok visszahozásához.
A genetikai mérnökség lényege, hogy a kihalt faj genomjának rekonstruált szekvenciáját beültetik egy élő, közeli rokon faj genomba. A gyapjas mamut esetében ez a rokon nem más, mint az ázsiai elefánt (Elephas maximus), amely a legközelebbi ma élő rokona. A cél nem egy tökéletes genetikai másolat létrehozása, hanem egy olyan hibrid, amely rendelkezik a mamut kulcsfontosságú adaptív tulajdonságaival.
A kihalás visszafordításának tudománya a genetika és a paleoökológia határán mozog, és a technológiai fejlődés exponenciális üteme teszi lehetővé, hogy a régmúlt élőlényei újra a jelen részei lehessenek.
Miért éppen a gyapjas mamut? A tökéletes jelölt anatómiája és genetikája
A több tucat kihalt faj közül, amelyeket potenciálisan vissza lehetne hozni, a mamut vált a de-extinction mozgalom zászlóshajójává. Ennek több oka is van, amelyek közül a legfontosabbak a genetikai közelség és a kiválóan megőrződött minták elérhetősége.
Először is, a gyapjas mamut és az ázsiai elefánt genetikailag rendkívül közel állnak egymáshoz. Becslések szerint a két faj genomja 99,6%-ban azonos, ami megkönnyíti a genetikai különbségek azonosítását és átültetését. Másodszor, a mamutok tömegesen éltek a sarkvidéki területeken, és a szibériai permafroszt ideális fagyasztóként működött. Ennek köszönhetően nemcsak csontok, hanem teljes, puha szövetek, szőr és belső szervek is megmaradtak, amelyekből viszonylag jó minőségű DNS-t lehet kivonni.
A kutatók már feltérképezték a teljes mamut genomot, és azonosították azokat a géneket, amelyek a mamutot mamuttá tették. Ezek a gének felelnek többek között a vastag, szigetelő szőrzetért, a kis fülekért (a hőveszteség minimalizálása érdekében), a vastag zsírrétegért és a speciális vér hemoglobinért, amely lehetővé tette, hogy a hidegben is hatékonyan szállítsák az oxigént a szervezetben. Ezeket a „mamut tulajdonságokat” kell beépíteni az ázsiai elefánt genomba.
Kulcsfontosságú mamut génadaptációk:
Szőrzet: A vastag, sötét szőrzet kialakításáért felelős gének.
Zsíranyagcsere: A hideg elleni védekezéshez szükséges specifikus zsírok felhalmozódását segítő variánsok.
Termoreguláció: A hőveszteséget csökkentő morfológiai változásokért (pl. kisebb fülméret) felelős génkapcsolók.
A feltámasztás három fő útja: Klónozás, hibridizáció és génszerkesztés
Amikor a mamut feltámasztása szóba kerül, három tudományos megközelítés verseng a megvalósításért. Fontos megérteni, hogy ezek közül kettő reális, míg az egyik (a klasszikus klónozás) technikai akadályokba ütközik.
A klasszikus klónozás: A lehetetlen küldetés
A klónozás a Dolly bárány óta ismert technika, a szomatikus sejtmag transzfer (SCNT). Ehhez egy ép, diploid sejtmagot kell beültetni egy petesejtbe, amelynek saját sejtmagját eltávolították. A de-extinction esetében ez azt jelentené, hogy egy mamut sejtet kell beültetni egy elefánt petesejtbe.
A probléma az, hogy a permafrosztban talált legépebb mamut sejtek DNS-e is több ezer év alatt elkerülhetetlenül károsodott. Bár találtak kiválóan megőrzött mintákat, a sejtmag integritása, amely a klónozáshoz elengedhetetlen, szinte sosem áll fenn. A DNS-szálak széttöredeztek, és a kromoszómák szerkezete bomlásnak indult. Ezért a tudósok konszenzusa szerint a tiszta klónozás jelenleg nem járható út a gyapjas mamut visszahozására.
Visszakeresztezés (Back-breeding): Hosszú és bizonytalan út
A visszakeresztezés (vagy szelektív tenyésztés) olyan eljárás, amelyben a közeli rokon fajok olyan egyedeit keresztezik, amelyek rendelkeznek a kihalt fajra jellemző primitív tulajdonságokkal. Ezt a módszert alkalmazták például a tarpán (európai vadló) és az őstulok (auroch) primitív változatai rekonstruálásakor.
A mamut esetében ez azt jelentené, hogy olyan ázsiai elefántokat választanánk ki, amelyeknek vastagabb a szőrzete vagy kisebb a fülük, és generációkon keresztül szelektíven tenyésztenénk őket. Bár ez természetesebb, a folyamat rendkívül lassú lenne, és soha nem garantálná a mamut összes adaptív tulajdonságának visszanyerését. Ráadásul a mamut és az elefánt közötti evolúciós távolság túl nagy ahhoz, hogy ez a módszer önmagában teljes sikerrel járjon.
Genetikai mérnökség (CRISPR-Cas9): A legígéretesebb megoldás
A harmadik út, amelyet a Harvard Egyetem kutatója, George Church és cége, a Colossal Biosciences is követ, a génszerkesztés. Ez a megközelítés egyesíti a rendelkezésre álló mamut DNS-szekvencia adatait az ázsiai elefánt élő sejtjeivel. A cél egy „mamutfánt” (mammophant) létrehozása: egy ázsiai elefánt, amely képes túlélni a sarkköri hideget.
A folyamat a következő lépésekből áll:
Genom szekvenálás: A mamut genomjának maximális pontosságú rekonstrukciója a töredezett mintákból.
Kulcsgének azonosítása: A mamut hidegtűrő képességéért felelős körülbelül 50-70 gén azonosítása.
Szerkesztés: A CRISPR-Cas9 precíziós genetikai ollóval beillesztik ezeket a géneket az ázsiai elefánt fibroblaszt sejtjeibe (bőrből vett minták).
Embrionális fejlődés: A szerkesztett sejteket felnőtt elefánt sejtmag transzferrel (SCNT) petesejtbe ültetik, vagy mesterséges méhben próbálják kifejleszteni.
Ez a módszer elkerüli a tökéletes mamut sejtmag szükségességét, ehelyett csak a kulcsfontosságú genetikai információt használja fel egy élő hordozó genomjában. A CRISPR-Cas9 technológia forradalmasította ezt a területet, lehetővé téve a rendkívül precíz és hatékony génmódosítást.
A DNS-minőség dilemmája: Túlélheti-e a genetikai anyag a jégkorszakot?
A DNS minősége kulcsfontosságú a jégkorszakból való túléléshez, mivel az idő múlásával romlik a genetikai anyag.
A de-extinction egyik legnagyobb technikai akadálya a genetikai anyag minősége. Bár a permafroszt ideális tárolási körülményeket biztosít, a DNS még a fagyott állapotban is bomlásnak indul. Ez a bomlás a vízmolekulák és a sugárzás hatására következik be, és a DNS-láncok fragmentációjához vezet.
Amikor a kutatók mamut maradványokból vonnak ki DNS-t, nem egy hosszú, összefüggő szálat kapnak, hanem több millió apró darabkát. A modern szekvenálási technológiák (Next-Generation Sequencing) képesek ezeket a darabkákat kiolvasni, de a teljes, hiánytalan genom rekonstruálásához számítógépes algoritmusokra van szükség, amelyek a darabokat az ázsiai elefánt genomja alapján rendezik össze. Ez a folyamat rendkívül munkaigényes, és bizonyos részeken elkerülhetetlenül maradnak „lyukak” vagy bizonytalanságok.
„A mamut DNS-e olyan, mint egy ezeréves puzzle, amelyet darabokra szedtek, majd véletlenszerűen szétszórtak. A mi feladatunk, hogy a rokon elefánt DNS-ének segítségével újra összerakjuk a képet.”
A DNS-károsodás nemcsak a láncok törésében nyilvánul meg, hanem kémiai módosulásokban is. A citozin deaminációja például olyan hibákhoz vezet, amelyek a szekvenálás során tévesen timinként olvashatók. Bár a bioinformatikai módszerek képesek korrigálni ezen hibák nagy részét, a töredezettség korlátozza a kutatók képességét, hogy tökéletes, életképes sejtmagot hozzanak létre klónozáshoz.
A CRISPR-Cas9 forradalma és a mamut 2.0 létrehozása
A CRISPR-Cas9 technológia bevezetése volt az, amely a de-extinction területét a puszta spekulációból a megvalósítás küszöbére emelte. Ez a génszerkesztő eszköz lehetővé teszi a tudósok számára, hogy rendkívüli pontossággal szerkesszék az élő sejtek genomját, gyakorlatilag „átírva” az örökítő anyagot.
A mamut feltámasztásában a CRISPR-Cas9 döntő szerepet játszik. A kutatók azonosítják az ázsiai elefánt genomban azokat a szekvenciákat, amelyek a szőrtelenségért, a nagy fülekért és a nem megfelelő zsíranyagcseréért felelősek. Ezután a CRISPR segítségével ezeket a szekvenciákat kicserélik vagy módosítják a mamut genomjából származó adaptív szekvenciákkal.
A genetikai szerkesztés fő céljai (A Mamutfánt):
Mamut tulajdonság
Genetikai cél
Ökológiai szerep
Vastag szőrzet
Gének beültetése a szőrtüszők fejlesztésére
Hideg elleni szigetelés
Bőralatti zsír
Zsíranyagcsere gének optimalizálása
Energiaellátás és hőszigetelés
Kisebb fül
Morfológiai gének módosítása a hőveszteség minimalizálására
Termoreguláció a sarkvidéki környezetben
Hidegtűrő hemoglobin
A hemoglobin gének cseréje
Hatékony oxigénszállítás hidegben
A Harvardon folyó munka célja, hogy egy olyan hibridet hozzanak létre, amely nem csak kinézetre hasonlít a mamutra, hanem funkcionálisan is képes lesz túlélni a szibériai tajgán. A projektet vezető George Church optimista, és úgy véli, az első „mamutfánt” már az évtized közepére megszülethet, bár ez a becslés rendkívül ambiciózus, tekintettel a következő, még nagyobb kihívásra.
A hordozóanya problémája: Az ázsiai elefánt szerepe a mamut klónozásában
Tegyük fel, hogy a tudósok sikeresen létrehoztak egy életképes, genetikailag szerkesztett elefánt embriót, amely rendelkezik a mamut összes hidegtűrő tulajdonságával. Ekkor szembesülnek az egyik legnagyobb biológiai és etikai akadállyal: hol fejlődjön ki ez az embrió?
A mamutembriót elméletileg egy ázsiai elefánt hordozóanyának kell kihordania. Az elefántok vemhességi ideje rendkívül hosszú, mintegy 22 hónap. Ez a folyamat nemcsak időigényes, hanem rendkívül kockázatos is, mind az anyaállat, mind a hibrid magzat számára. A de-extinction kritikusai gyakran hívják fel a figyelmet arra, hogy az ázsiai elefánt maga is veszélyeztetett faj, és nagy etikai kérdéseket vet fel, hogy ezeket az állatokat kockázatos tudományos kísérletekre használják fel.
A sikeres in vitro megtermékenyítés és embrióátültetés elefántoknál már önmagában is ritka és nehézkes. A fajok közötti hibridizáció tovább növeli a kilökődés, a fejlődési rendellenességek és a terhesség megszakadásának kockázatát. A kutatók ezért intenzíven dolgoznak a harmadik megoldáson: a mesterséges méhen, vagyis a mesterséges hordozóanyán.
A mamut feltámasztásának technológiai kihívásai eltörpülnek a hordozóanya problémája mellett. Az elefánt vemhességi ideje, a magzat mérete és a fajok közötti genetikai különbségek teszik ezt a lépést a legkockázatosabbá.
A mesterséges méh (ectogenesis) lehetővé tenné az embrió laboratóriumi környezetben történő fejlesztését, elkerülve ezzel az élő elefántok etikai és biológiai terhelését. Bár ez a technológia még gyermekcipőben jár, különösen ilyen nagytestű emlősök esetében, a Colossal Biosciences kutatói nagy hangsúlyt fektetnek ennek a technológiának a fejlesztésére, felismerve, hogy ez az egyetlen skálázható és etikailag kevésbé vitatható út a gyapjas mamut tömeges visszatelepítéséhez.
Az ökológiai indoklás: A mamut sztyeppe újraélesztése és a permafroszt védelme
Miért érdemes ennyi energiát, időt és pénzt fektetni egy kihalt faj visszahozatalába? A de-extinction támogatói szerint a mamut feltámasztása nem csupán tudományos érdekesség, hanem potenciálisan kulcsfontosságú ökológiai eszköz a klímaváltozás elleni küzdelemben.
A mamutok kihalása jelentős szerepet játszott abban, hogy a hatalmas, füves mamut sztyeppe átalakult a mai tundrává, amelyet nagyrészt moha, bokrok és fák borítanak. A mamutok és más nagytestű növényevők (mint a gyapjas orrszarvúak és bölények) korábban aktívan alakították a környezetet. Legeltetésükkel megakadályozták a fák és bokrok térnyerését, és taposásukkal segítették a fűfélék terjedését.
Ez a sztyeppe-ökológia kulcsfontosságú volt a permafroszt megőrzésében. Télen a nagy testű állatok letapossák a havat, ami csökkenti a hőszigetelő hatást, és lehetővé teszi, hogy a fagy mélyebbre hatoljon a talajba. Nyáron a legeltetés sötétebb, füves felszínt hagy maga után, ami több napfényt ver vissza, tovább hűtve a talajt. A mamutok eltűnésével a hóréteg megnőtt, a talaj jobban szigetelődött, ami hozzájárult a permafroszt olvadásához.
A mamut ökológiai szerepe (Ökoszisztéma-mérnök):
Legeltetés: Megakadályozza a fás növényzet terjedését, fenntartja a füves sztyeppét.
Hótaposás: Csökkenti a téli szigetelést, elősegíti a mélyebb talajfagyást.
Magok terjesztése: Hozzájárul a sztyeppe növényvilágának diverzitásához.
A de-extinction támogatói szerint a gyapjas mamut visszahozása és visszatelepítése Szibériába, mint ökoszisztéma-mérnök, segíthet helyreállítani a füves tundrát, és ami a legfontosabb, stabilizálhatja a permafrosztot. A permafroszt olvadása hatalmas mennyiségű, évmilliók alatt megkötött metánt és szén-dioxidot szabadít fel, ami drámaian felgyorsíthatja a globális felmelegedést. A mamutok tehát kritikus szerepet játszhatnak a jövőbeli klímakatasztrófa enyhítésében.
A szibériai kísérleti terület: A pleisztocén park projekt
A pleisztocén park projekt célja, hogy helyreállítsa a mamutok és más kihalt fajok élőhelyét Szibériában.
A mamutok ökológiai szerepének elméletét már jóval a genetikai mérnökség robbanása előtt felállították. Az egyik legkonkrétabb és leginkább előremutató kísérlet a Pleisztocén Park, amelyet az orosz tudós, Sergey Zimov és fia, Nikita Zimov alapítottak Szibéria északkeleti részén, a Kolima folyó vidékén.
A Pleisztocén Park egy 160 négyzetkilométeres terület, amelynek célja, hogy mesterségesen rekonstruálja a mamut sztyeppe ökoszisztémáját a nagytestű növényevők visszatelepítésével. Jelenleg a parkban élnek már bölények, jávorszarvasok, jakok, rénszarvasok és jakut lovak, amelyek mind a nagytestű legelők szerepét töltik be. A Zimov család kutatásai megerősítették, hogy ezen állatok legeltető és taposó tevékenysége valóban segít a sztyeppe jellegű táj fenntartásában, és jelentősen csökkenti a talaj hőmérsékletét télen.
A Pleisztocén Park jelenti a végső célállomást a feltámasztott mamutok számára. A park a gyakorlati tesztpálya, amely bizonyítja, hogy a kihalt fauna visszahozása nemcsak lehetséges, hanem ökológiailag kívánatos is. A mamutok visszatérése lenne a projekt koronája, amely véglegesen visszaállíthatná az ökoszisztéma teljes funkcionalitását.
Nikita Zimov, a projekt jelenlegi vezetője, aktívan együttműködik a nyugati de-extinction kutatócsoportokkal, hangsúlyozva, hogy a genetikai siker csak az első lépés. A valódi kihívás a visszahozott fajok szabadon bocsátása és hosszú távú túlélésének biztosítása egy olyan környezetben, amelyet évtizedek óta nem formáltak nagyméretű növényevők.
Etikai és morális labirintus: Jogunk van-e játszani a természettel?
A de-extinction tudományos izgalma ellenére a mozgalom rendkívül megosztó, és a kritikusok komoly etikai és morális aggályokat vetnek fel. A leggyakoribb ellenvetés a „játszani Istent” szindróma, amely szerint az emberiség túllép a természetes határokon, beavatkozva az evolúcióba.
Etikai dilemmák a klónozás és génszerkesztés körül
Az egyik fő etikai kérdés az állatjólét. A mamut feltámasztása során valószínűleg számos sikertelen embrió, torzszülött és rövid életű hibrid születne meg, mielőtt életképes egyedet sikerülne létrehozni. Ez a kísérleti fázis jelentős szenvedést okozhat az állatoknak. Továbbá, ahogy korábban említettük, az ázsiai elefántok hordozóanyákként való felhasználása is vitatott, mivel veszélyeztetett egyedek életét kockáztatják egy bizonytalan kimenetelű projekt érdekében.
A genetikai mérnökség további aggályokat vet fel. Egy genetikailag szerkesztett hibrid – a „mamutfánt” – nem azonos az eredeti, vadon élő gyapjas mamuttal. Jogunk van-e egy genetikailag módosított állatot visszatelepíteni egy olyan környezetbe, amely már nem azonos azzal a pleisztocén sztyeppével, amelyben az eredeti faj élt?
„A de-extinction nem a múlt helyreállítása, hanem egy újfajta genetikai teremtés. Ezt a teremtést pedig a jövő ökológiai és etikai mérlegén kell mérni.”
A források elosztásának kérdése
Talán a legpragmatikusabb etikai kérdés a források elosztása. A mamut visszahozatalának költségei csillagászatiak, dollármilliárdokra rúghatnak. A kritikusok szerint ezt a pénzt sokkal hatékonyabban lehetne felhasználni a ma még létező, de súlyosan veszélyeztetett fajok, például a fekete orrszarvúak vagy az ázsiai elefántok védelmére. Miért költsünk hatalmas összegeket egy kihalt faj visszahozatalára, miközben képtelenek vagyunk megvédeni azokat, amelyek még velünk vannak?
A de-extinction támogatói erre azzal válaszolnak, hogy a mamut projekt során kifejlesztett technológiák (CRISPR alkalmazása nagyemlősökön, mesterséges méh) közvetlenül felhasználhatók a jelenleg veszélyeztetett fajok megmentésére is, például a genetikai diverzitás növelésére vagy a fajok klónozására.
Gazdasági és erőforrásbeli kihívások: Mennyibe kerül egy kihalt faj visszahozása?
A de-extinction projektek nemcsak tudományos, hanem hatalmas pénzügyi vállalkozások is. A Colossal Biosciences, amelynek célja az első mamutfánt létrehozása, már több tízmillió dolláros befektetést vont be, de a teljes projekt költségvetése várhatóan nagyságrendekkel magasabb lesz.
A költségek több területen merülnek fel:
Kutatás és fejlesztés (K+F): A CRISPR-Cas9 optimalizálása elefánt sejtekhez, a mamut genom finomítása és a mesterséges méh technológia fejlesztése.
Állatorvosi és biológiai költségek: Az embrióátültetések, a hordozóanyák gondozása (ha élő elefántokat használnak), valamint a született állatok intenzív monitorozása és gondozása.
Visszatelepítési infrastruktúra: A Pleisztocén Parkhoz hasonló, nagyméretű, védett területek létrehozása és fenntartása Szibériában, beleértve a ragadozók (pl. szibériai tigrisek) elleni védelmet.
A gazdasági megtérülés kérdése is felmerül. Bár a technológiai spin-offok értékesek lehetnek, a feltámasztott fajok közvetlen gazdasági haszna nem nyilvánvaló. A projekt fő hajtóereje a tudományos presztízs és az ökológiai haszon, ami nehezen számszerűsíthető. A hosszú távú finanszírozás biztosítása ezért folyamatos kihívást jelent.
A visszahozott fajok sorsa: Hosszú távú túlélés és természetvédelmi prioritások
Tegyük fel, hogy az első gyapjas mamut megszületik. Mi történik ezután? A laboratóriumi születés csak a kezdet. A valódi siker az, ha a faj képes lesz önfenntartó populációt kialakítani a vadonban, évezredekkel a kihalása után.
A visszatelepítés során számos kritikus tényezőt kell figyelembe venni:
Viselkedési ismeretek: A mamutok komplex szociális struktúrával rendelkeztek, hasonlóan a modern elefántokhoz. Az újszülött mamutoknak meg kell tanulniuk a fajra jellemző viselkedést, a táplálkozást, a migrációs útvonalakat és a ragadozók elleni védekezést. Ez a tudás elveszett, ezért a modern elefántoktól kell „tanulniuk”, vagy emberi beavatkozással kell segíteni a szociális tanulásukat.
A klímaváltozás hatása: A mai Szibéria nem teljesen azonos a pleisztocén sztyeppével. Bár a mamutfántok hidegtűrőek, a globális felmelegedés és a talajváltozások hosszú távon kihívást jelenthetnek.
Genetikai diverzitás: A kezdeti populáció genetikai sokfélesége valószínűleg alacsony lesz, ami sebezhetővé teszi őket a betegségekkel és a beltenyészettel szemben. Több tucat, ha nem több száz egyedet kell létrehozni ahhoz, hogy a populáció hosszú távon életképes legyen.
A de-extinction valójában egy rendkívül speciális természetvédelmi stratégia. Nem elegendő a fajt visszahozni; a teljes paleo-ökológiai rendszert is vissza kell állítani. Ez magában foglalja a ragadozók (pl. szibériai tigris) és más legelő állatok (pl. sztyeppei bölény) stabil populációját is, amelyek a mamutokkal együtt éltek.
Más kihalt fajok és a de-extinction jövője
A mammutok mellett a gyapjas orrszarvú is célpontja a de-extinction kutatásoknak, mivel közeli rokona a mai állatoknak.
Bár a gyapjas mamut a de-extinction nagykövete, a kutatók más kihalt fajok visszahozatalán is dolgoznak, amelyek esetében a technikai kihívások eltérőek.
A tasmán tigris (Thylacinus cynocephalus)
A tasmán tigris, amely a 20. században halt ki, szintén kiemelt célpont. Mivel kihalása viszonylag friss, jobb minőségű DNS-minták állnak rendelkezésre, bár a permafroszt előnye nélkül. A kihívás itt az, hogy nincs olyan közeli rokon, mint az ázsiai elefánt. A tasmán tigris hibridizációja sokkal bonyolultabb lenne, valószínűleg egy másik erszényessel (például egy dunnarttal) kellene próbálkozni, de ez a genetikai távolság miatt még nehezebb feladat.
Az utolsó utazó galamb (Ectopistes migratorius)
Az utazó galamb populációja a 19. században tűnt el drámai gyorsasággal. Mivel a madarak esetében a klónozás és a génszerkesztés technikailag más kihívásokat támaszt, itt is a génszerkesztés (a legközelebbi rokon, a sávosfarkú galamb genomjának módosítása) tűnik a legvalószínűbb útnak. Az utazó galamb visszahozása ökológiai szempontból is fontos lenne, mivel nagy populációi kulcsszerepet játszottak az észak-amerikai erdők magterjesztésében és átalakításában.
Ezek a projektek bizonyítják, hogy a de-extinction nem egyetlen fajra korlátozódik, hanem egy tágabb törekvés arra, hogy a genetikai mérnökség segítségével visszafordítsuk az ember által okozott pusztítást.
A jövő horizontja: Mikor sétálhat újra mamut a tajgán?
A mamut feltámasztásának időzítése folyamatosan változik, attól függően, hogy melyik kutatócsoportot kérdezzük. George Church és a Colossal Biosciences rendkívül optimista, és korábban 2027-et jelölte meg az első életképes borjú születési évének. Ez a rendkívül rövid időkeret feltételezi a mesterséges méh technológia gyors áttörését és a genetikai szerkesztés tökéletesítését.
A tudományos közösség konzervatívabb tagjai azonban úgy vélik, hogy a 2030-as évek eleje, vagy közepe a valószínűbb időpont, figyelembe véve a hordozóanya problémájának és a mamutok szociális viselkedésének bonyolultságát. Az első kísérleti borjak valószínűleg laboratóriumi körülmények között születnek majd, és hosszú évekig tartó megfigyelésre és viselkedési tréningre lesz szükségük, mielőtt a Pleisztocén Park védett területére bocsáthatnák őket.
A de-extinction nemcsak a tudomány határait feszegeti, hanem a természetvédelem fogalmát is újradefiniálja. A kihalt állatfajok visszahozása, különösen a mamut esetében, arra kényszerít bennünket, hogy újragondoljuk az emberiség felelősségét a Föld ökoszisztémájáért. Ha sikerül, a mamut feltámasztása lesz az egyik legnagyobb biológiai bravúr az emberiség történetében, amely nemcsak a jégkorszakot hozhatja vissza, hanem új reményt is adhat a klímaváltozás által fenyegetett bolygónknak.
Az ismeretek végtelen óceánjában a Palya.hu az iránytű. Naponta frissülő tartalmakkal segítünk eligazodni az élet különböző területein, legyen szó tudományról, kultúráról vagy életmódról.
